134.rész

Halihó :D

Megérkeztem a kövi résszel, amit igyekeztem előbb hozni, mint az előzőt, és sikerült is! Nagyon szépen köszönöm a sok komit, és az újabb féliratkozókat! <3  Imádlak benneteket, és mindent köszönök nektek! <3
Hatalmas ölelést küldök mindenkinek! :3

Amint ígértem, most pár rész erejéig Ziallé a főszerep, és után jön Larry ;) 

Jó olvasást, és használjátok ki még ezt az egy hónapot! :D

Dreamy Girl 

Zayn

Niall elernyedt testét tartva a karomban rohantam a kocsi felé olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Minden másodperc számított. Az arca egyre sápadtabbá vált, a szemei félig lehunyva, az ajkai pedig elnyíltak, ahogy egyre hevesebben vette a levegőt, szinte zihált. A homlokán veríték gyöngyözött, amitől a szőke tincsei rátapadtak bőrére. A szívem összeszorult, és éreztem, hogy elönt a pánik, amikor végignéztem a felsőjén, amit teljesen átáztatott a vére. Túl sok vért vesztett... Mi lesz, ha... Nem! - állítottam le a gondolataimat. 

- Nem lesz semmi baj! - motyogtam magam elé. - Tarts ki! - a hangom megremegett, ahogy fénytelen kékségeibe néztem. Szemhéja folyton le- lecsukódott, és az eddigi zihálása alább hagyott, ami kezdett nagyon megrémíteni. 

- Siessetek már a kurva életbe! - ordítottam kétségbeesetten a mögöttem futóknak, és ha lehet még gyorsabban rohantam. Liam előre futott lehagyva minket, majd kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, ahova sietve ugrottam be, mindvégig óvatosan magamhoz ölelve Niall testét, vigyázva arra, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak neki. - Induljunk már baszki!! - kiabáltam, mire a motor felbőgött, de mi még mindig csak egy helyben álltunk. - Mi a faszt csinálsz? Gyerünk már!! - utasítottam Liamet, aki nagy gázzal farolt ki, és gondolom tövig nyomta a gázpedált, mert a kocsi kerekei hangosan csikorogtak az aszfalton. Kicsit megnyugodtam, hogy már úton vagyunk a kórházba, de mikor lenéztem az ölemben fekvő szöszire, újra úrrá lett rajtam az aggodalom. Szemei lassan csukódtak le, és utána hiába vártam, nem nyitódtak ki.

- Niall!! - szólítottam meg erélyesen. - Nézz rám!! - simítottam el a homlokára tapadt tincseit. - Maradj velem! Hallod? - fogtam meg a kezét, ami hideg volt, és erőtlen. - Nem veszíthetlek el! - nyeltem egyet, és a torkomban nőtt gombóctól úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Félig kinyitotta a szemeit, amikkel egyenesen rám nézett, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Ajkai erőtlenül mozogtak, ahogy próbált mondani valamit, de csak nyöszörgés szerű hangok jött ki, amiből nem értettem semmit. 

- Ne beszélj, csak pihenj! Mindjárt beérünk a kórházba! - hazudtam.

- F-fá… - nyöszörgött, majd nagyot nyelt, és folytatta: - Fáradt… 

- Sss! - csitítottam. - Semmi baj! - cirógattam meg gyengéden a kézfejét, majd a szabad kezemet a sebre nyomtam, hogy valamennyire elállítsam a vérzést. - Csak nézz rám! - szorítottam össze a számat, és nagyokat nyelve próbáltam visszatartani az előtörni készülő könnyeimet. Nem akartam, hogy sírni lásson. Nem gyengülhetek el, most nem! Erősnek kell lennem! - Szeretlek! - suttogtam ajkára hajolva, puha csókot hintve szájára. - Minden rendben lesz, ígérem! - nyugtatgattam őt, és ezzel együtt magamat is. Előre néztem, ki a szélvédőn keresztül, és láttam, hogy még csak most fordultunk ki a mellékútról a főútra. Szinte alig haladtunk valamit, amitől még idegesebb lettem. 

- Állj meg! - kiáltotta hirtelen Louis, mire Liam ijedtében akkorát fékezett, hogy majdnem előrebuktunk.
-Bazmeg! - káromkodtam az üléstámlát markolva.  

- Basszus, Louis! Mi az? - nézett az említettre a sofőrünk.

- Én kiszállok! - nyitotta ki az ajtót. - Harry mellett a helyem! Nem hagyhatom, hogy egyedül küzdjön meg Lucassal! - fordult hátra, és először Niallre, majd rám nézett. - Vigyázz rá, kérlek! - mondta, aztán kiszállt, és amint becsukódott az ajtó mögötte, Liam felé fordultam, aki ledöbbenve nézett rám. 

- Menj már a rohadt életbe!! - kiabáltam, ezzel kirázva gondolataiból, mire újra teljes gázzal nekivágtunk az útnak. Nagy sebességgel vette be a kanyarokat, de még mindig messze voltunk. Nagyon messze... Éreztem, hogy a szöszi keze ellágyul a szorításomban, amiből rögtön tudtam, hogy baj van. 

- Nem!! - kiabáltam erélyesen. - Nem!! Niall!! Nyisd ki a szemed!! - teljesen elernyedt a teste, szemei lecsukódtak. - Nem lehet!! Liam!! Nyomjad már azt a kurva gázt baszd meg!! - ordítottam előre. 

- Tövig nyomom Zayn!! Nem tudom jobban!! - hangja idegesen csengett.

- El fogjuk veszíteni!! Nyomd azt a kibaszott gázt!! - ütöttem meg hátulról az ülését. - Elájult...- mondtam elcsukló hanggal, és egész testemben remegtem. 

- Zayn állj le!! Nem tudok így az útra koncentrálni!! - kiabált vissza rám. - Nem fogjuk elveszíteni, érted? Nem fogjuk... - csuklott el a hangja neki is. Itt volt az a pont, amikor nem bírtam tovább. A könnyeim utat törte maguknak, én pedig hagytam, hogy végigfolyjanak az arcomon. Megsimogattam a szöszi békés arcát, ami olyan volt, mintha csak aludt volna. 

- Niall... - szipogtam az arcához hajolva, homlokom az övéhez érintve. - Nem hagyhatsz itt... Szükségem van rád... - suttogtam, magamhoz ölelve testét. 

Az út a kórházig egy örökkévalóságnak tűnt, azt hittem, sosem érünk oda. Mikor Liam hangos fékcsikorgással leállította az autót a kórház bejáratná,l azonnal előre szaladt, én pedig óvatosan, de sietve másztam ki a kocsiból Niallel a karomban. Az ajtóig rohantam, ami automatikusan kinyílt előttem. 

- Orvost!! - kiabáltam, mire minden tekintet rám szegeződött, de senki sem mozdult. Olyan dühös lettem, hogy fújtatni kezdtem. - Mi a faszt bámulnak?? Segítsen már valaki az istenit!! Elvérzik!! - őrjöngtem, de rögtön abba is hagytam, amint megpillantottam Liamet, aki felém futott egy fehér köpenyes férfival a nyomában. Az orvos megragadott egy hordágyat a vasrácsánál fogva, és elém tolta, amire ráhelyeztem Niallt. Amint letettem, dühösen az orvos felé fordultam:

- Hol az istenbe volt, ha?? - böktem meg az ujjammal a mellkasát. - A barátom elvérzik, maguk meg itt lebzselnek, le sem szarva a betegeket!! Mit kellene tennem ahhoz, hogy észrevegyenek?? Ha?? - ordítottam kikelve magamból.

- Zayn! - szólt rám Liam, de fel sem vettem addig, amíg a kezét a vállamra nem tette. - Nyugodj meg, oké?

- Engem te ne nyugtatgass! - morogtam, lesöpörve kezét a vállamról, és szúrós tekintettel meredtem rá. - És ne fogdoss! - szűrtem ki a fogaim közül.

- Fejezzék be, kérem, vagy hívom a biztonságiakat! - szólt ránk az orvos, mire mindketten felé fordultunk. - Azonnal a műtőbe kell vinnünk! - jelentette ki, és magához intett még pár fehér ruhás alakot, aztán sietve tolni kezdték a hordágyat, én pedig utánuk mentem. 
- Sajnálom, de ide nem jöhet be! - állított le az egyik férfi a "műtő" feliratú ajtó előtt, ahová betolták Niallt.

- Mi az, hogy nem mehetek be?? - újra éreztem a dühöt, ami szétáradt a testemben. 

- Kérem, ülj...

- Be kell mennem!! - szakítottam félbe mondandóját. - Tudnom kell, hogy mi van!! - remegett a hangom, ahogy az egész testem is. Teljesen eluralkodott rajtam a kétségbeesés, hogy nem mehetek utána, és nem láthatom, hogy mit művelnek vele odabent.

- Minden rendben lesz! Mi mindent megteszünk a barátjáért!- biztosított az orvos. - Kérem, üljön le, és amint tudunk valamit szólunk! - mondta nyugtató hangon, majd bement az ajtón, ami becsukódott előttem, elzárva tőlem Niallt. 

- A faszomat! - ütöttem a falba az öklömet, de semmi fájdalmat nem éreztem, mégis jól esett kiadni a dühöt, ami bennem forrt. - Kurva életbe! - káromkodtam, újabb ütést mérve a falba. Ismét felemeltem az öklömet, hogy lesújtsak, de valaki elkapta a csuklómat, és megállított.

- Zayn, nyugodj meg, ezzel semmit nem érsz el! - nyugtatgatott Liam, mire dühösen kirántottam a kezem az övéből.  - Jó kezekben van! - Felhorkantam.

- Jó kezekben?? Te aztán tudod, mi?? - morogtam. - Szállj le rólam, és mondtam már, hogy ne nyugtatgass!!  -  ordítottam rám.
- Oké, oké! - mondta védekezően maga elé tartva a kezeit, aztán lassan elsétált tőlem, és nagyot sóhajtva leült az egyik székre.

Nem tudom, hogy mennyi idő tehetett el várakozással, de már tuti, hogy több kilométert is megtettem a kórház folyósólyán, széttúrva a hajamat, és szétrágva az ajkaimat idegességemben, mégsem történt semmi. Azon a rohadt ajtón se ki, se be nem jött senki. Próbáltam nyugtatgatni magam azzal, hogy elképzeltem Niall mosolygós arcát, felidéztem imádnivaló nevetését, és gyönyörű kékségeit, amik mindig fényesen csillogtak akár hányszor rám nézett, de amint lenéztem a kezemre, és megláttam a rászáradt vért, azonnal szertefoszlottak a képek, amik helyére, Niall vértől átázott felsője, sápadt, élettelen arca, és lecsukódó szemei kerültek. Megráztam a fejem, ezzel próbálva kiűzni a nyomasztó képeket az agyamból. Nagyokat sóhajtottam, majd megálltam, és dobolni kezdtem a lábammal. Egyszerűen nem bírtam már tovább. Megőrülök, ha még egy percet is kell várnom. A tehetetlenség, és a várakozás teljesen felőrölt. Be akartam menni hozzá, ott lenni mellette, fogni a kezét, és nyugtató dolgokat suttogni a fülébe, hogy tudja, minden rendben lesz, mert én itt vagyok vele. Nagy levegőt vettem, mert éreztem, hogy újra elő akarnak törni a könnyeim. Hirtelen valami rossz érzés kerített a hatalmába, és amint megláttam a felém rohanó két fehér köpenyes férfit, a szívem majd kiugrott a helyéről, a gyomrom pedig összeszorult, és a hányinger kerülgetett. 
- Mi történt? - kaptam el az egyik orvos karját, aki egy erőteljes mozdulattal kihúzta a kezét a szorításomból, aztán eltűnt az ajtó mögött. - Mi a faszom történt?? - kiabáltam megrémülve, de mind hiába, senki sem figyelt rám. Megelégelve a dolgot, és leszarva a szabályokat löktem be az ajtót, és mentem végig a folyosón, ahol ismét egy ajtó tárult elém. Beléptem, de a látványra, ami bent fogadott, nem voltam felkészülve. Az orvosok kétségbeesetten kapkodtak Niall teste felett, egymásnak mondogatva az utasításokat, adogatva a szükséges eszközöket. A tekintetem a szívmonitorra tévedt, amin egy egyenes vonal húzódott. Összeomlottam.
- Nem! - suttogtam magam elé. - Nem lehet! - néztem Niallre, akinek a teste csupa vér volt, és számtalan cső lógott ki belőle.

- NEM!! - kiabáltam hisztérikusan, mikor megláttam, hogy próbálják újraéleszteni. - NEM! - ordítottam odarohanva hozzá.

- Azonnal vigyék ki innen! - hallottam meg egy erélyes hangot, de nem törődtem vele. Megfogtam a szöszi kezét, ami hideg, és élettelen volt. Könnyek gyűltek a szemembe, a szívembe pedig erős fájdalom hatolt. Nem halhat meg! Nem veszíthetem el! Hirtelen két kéz ragadott meg és kezdett el húzni kifelé, amitől a kezem kicsúszott Niall kezei közül. 
- Hagyjanak!! - ordítottam kapálódzva. - Engedjenek el!! Nem halhat meg!! Niall!! - Hónom alá kapva húztak ki a műtőből, és amint kiértünk újra vissza akartam menni, de erős kezek markolták a karomat. Egy ideig próbálkoztam a szabadulással, de hamar beláttam, hogy semmi esélyes sincs. Lelki szemeim előtt megjelent Niall, ahogy ott feküdt a műtőasztalon, élettelenül, a fülemben pedig egyre hangosabban hallottam a szörnyű sípoló hangot, ami a szívének a leállását jelezte.
- Maradjon itt! - szólalt meg az egyik fehér köpenyes férfi. 

- Mi történt? Kérem, mondjon valamit! - kérleltem erőtlenül.

- Komplikációk adódtak...

- Doktor úr! - szaladt ki egy nő a műtőből, félbeszakítva az orvos szavait. - Azonnal jöjjön vissza! - zihálta, mire a férfi sietve rontott be az ajtón, otthagyva engem, kétségek között. Éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok, a hányinger kerülgetett, és forgott velem a világ. Megszédültem, és nekidőltem az egyik mellettem álló férfinak.

- Jól van? - kérdezte egy mély hang. 

- Szédülök... - nyögtem ki. 

- Üljön le! - akart elhúzni, de rászóltam:

- Nem!! - ellenkeztem, mert én innen el nem mozdulok addig, amíg meg nem mondják, hogy mi van.  - Jól vagyok... - vettem pár mély levegőt, amitől kicsit jobban lettem. Mindvégig az ajtót figyeltem, várva, hogy kinyíljon, és valaki végre mondjon valamit. - Engedjenek el... - morogtam fogaim közül. - Kérem, hagyjanak békén... - néztem fel a testőrre, aki erősen fogott, hogy ki ne tudjak szabadulni a kezei közül. - Vagy mondjanak már valami, könyörgöm! - kérleltem, mire az egyik izomagy odasúgott valamit a kollégájának, aki bólintott, és bement a műtőbe. Véresre harapdált szájjal, torkomban dübörgő szívveréssel, és gombostű nagyságúra zsugorodott gyomorral vártam, hogy kijöjjön valaki. Azzal próbáltam nyugtatgatni magam, hogy talán az, hogy ennyit kell várni csak jót jelenthet, vagy fordítva!? Teljesen eluralkodott rajtam a pánik, és mikor megláttam az orvost, nyomában a biztonsági őrrel, majdnem elájultam. Egész testemben remegtem, nyelni alig tudtam. Hiába figyeltem a doktor arcát,  semmit nem tudtam leolvasni róla, és ez még jobban kikészített. 
- M-mondjon va-valamit, kérem... - nyögtem ki nagy nehezen ezt a pár szót.

- Komplikációk adódtak, de sikerült újraéleszteni! - Mikor ezt felfogtam, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, de tudtam, hogy ezután jön még csak a java. -  Életveszélyes állapotban van, és a vérveszteségtől kómába esett... - És itt volt az a pont, amikor megszűnt körülöttem a világ. Csend volt a fejemben, nem érzékeltem semmit. Feltörtek az agyam leghátsó zugába rejtett emlékeim, amiket soha többet nem akartam újra átélni. Ismét láttam édesanyámat, aki a kórházi ágyon feküdt, a szájából csövek lógtak ki, amik segítették lélegezni. A szívmonitor halkan, egyenletesen pityegett, miközben édesanyám puha kezeit simogattam. Hirtelen foszlottak szét az emlékképek, én pedig botladozva indultam meg valamerre. - Nem akarom... Nem! - egyre erélyesebben kiabáltam, és azon vettem magam, hogy beleütközök valakibe. 

- Zayn?! - Harry hangja kúszott be a tudatomba.

- Hagyj!! - morogtam ellökve magamtól, majd a kijárat felé siettem. Amint kiléptem a kórház ajtaján beültem a kocsimba, és kifaroltam a parkolóból. Harry kétségbeesett kapálódzását láttam a visszapillantó tükörben, de nem törődtem vele, ráléptem a gázra. Egyedül akartam lenni, senkivel nem akartam beszélni. Erősen nyomtam a gázt, hogy minél hamarabb odaérjek, ahol senki sem talál rám. Leparkoltam, kivettem a kulcsomat a kesztyűtartóból, és a garázshoz mentem, amit kizártam, majd egy erőteljes mozdulattal felrántottam az ajtaját. Felkapcsoltam a villanyt, és elöntött a keserű düh, ahogy körbevezettem a tekintetemet a helyiségen. Mikor megláttam Niall nevét a falon, amit ő fújt fel rá, a szemeim könnybe lábadtak. Odaléptem, és végighúztam ujjaimat rajta, a betűk görbületét követve. Behunytam a szemem, és láttam a mosolyát, hallottam a nevetését, ami visszhangzott a fejemben. - Niall...-  suttogtam, majd egy lövést hallottam, és láttam, ahogy a földre esik. - Nem! - ütöttem bele a falba. - Nem kellett volna belerángatnom! Miért vittem magammal? Miért voltam ekkora barom?? - olyan erélyesen vágtam a falba az öklömet, hogy felrepedt a bőröm, és folyni kezdett a vérem. Kibaszottul fájt, de megérdemeltem. - Rohadt életbe! - üvöltöttem megragadva az asztalt, amit egy erőteljes mozdulattal felborítottam, kiöntve a rajta lévő festékeket, amik egymásba folyva furcsa, egyedi színeket alkottak. Megfogtam egy festékes vödröt, amit a falhoz vágtam. A festék szétfröccsent a falon, vörösre festve át az általunk rajzolt mintákat. - Miért teszed ezt velem?? - néztem fel a plafonra. - Miért akarod elvenni tőlem?? - kiabáltam zihálva. - Miért?? - rogytam a földre a falnak döntve a hátamat. - Szeretem őt! - suttogtam magam elé. - Szükségem van rá, kérlek, ne vedd el tőlem! - szipogtam magamhoz húzva a térdeimet, amiket szorosan átkaroltam, és beletemettem arcomat. - Kérlek... 

- Zayn? - Harry mély hangja zengte be a garázst. Felemeltem a fejem, és láttam, ahogy végig pásztázza a helyiséget.

- Az egész az én hibám... - tört ki belőlem. - Nem lett volna szabad engednem, hogy...

- Ezt azonnal verd ki a fejedből! - lépett mellém, majd leguggolt, és kezét a térdemre helyezte. - Nem te tehetsz róla! - ölelt magához szorosan.

- Mi lesz ha... - remegett meg a hangom. - ha soha nem ébred fel?

- Niall erős, és tudom, hogy fel fog ébredni! De ott kell lenned mellette, beszélni hozzá, mert szüksége van rád!  Ne gyötörd magad, hanem menjünk vissza hozzá, rendben? 

- Szörnyű vagyok... - sóhajtottam. - Csak úgy elrohantam... De nem tudtam ott maradni, nem ment...

- Nem vagy szörnyű! Csak kiakadtál, ami érthető! Mi is teljesen kivagyunk, de erősnek kell lennünk! - simogatta a hátamat nyugtatólag. 

- Nem akarom újra átélni... Nem megy... - mondtam, ő pedig elhúzódott tőlem épp csak annyira, hogy a szemeimbe nézhessen.

- Miről beszélsz? - értetlenül húzta össze a szemöldökét, mire nagy levegőt vettem, és belekezdtem:

- Erről senkinek sem beszéltem. Tudom, hogy a legjobb haverom vagy, szinte a testvérem, és sajnálom, hogy nem mondtam el neked, de igyekeztem mélyen elnyomni magamban... Nem akartam gondolni se rá, de most, a Niallal történtek előhozták... - csuklott el a hangom a szöszi említésére. - Tízen éves lehettem, mikor a szüleim autóbalesetet szenvedtek, mert az apám úgy gondolta, hogy tud vezetni részegen... - az említésére, és az emlékére, méreg gyűlt bennem. - Az a fasz alig pár karcolással megúszta - szorítottam össze a fogaim. - Tetves barom! - morogtam, majd próbáltam nyugodtabb hangon folytatni: - Édesanyám kómában feküdt hat hónapig, mígnem egyik nap, mikor bent voltunk nála, az orvos kihívta az apámat, én pedig az ajtóhoz mentem, hogy kihallgassam őket. Le akarták kapcsolni a gépekről, mert az állapota semmit sem javult, sőt az orvos szerint rosszabbodott... - horkantam fel, majd vettem egy mély lélegzetet, hogy tovább tudjam folytatni: - Apám nem is gondolkodott el rajta,  már aznap beleegyezett. Már aznap. Érted?! Nem is szerette anyát, csak meg akart tőle szabadulni, tudom jól... Egész nap kérleltem őt, hogy ne tegye, hiszen volt, aki sokkal hosszabb kómából is felébredt, de hiába... lekapcsoltatta... - csuktam le a szemeimet, nyeltem egy nagyot, hogy erőt gyűjtsek, aztán folytattam: - Dühös voltam apámra, és aznap el is szöktem otthonról, minél messzebbre tőle. Bosszút akartam állni rajta, ezért szereztem egy fegyvert, és elmentem hozzá, de amikor megláttam, ahogy a kanapén ül, és egymás után tolja magába a piát, nem tettem meg. Ott álltam előtte, a fejéhez emeltem a pisztolyt, mikor is elkezdett sírni, és folyton azt mondogatta, hogy "Sajnálom, nem kellett volna lekapcsolni a géperekről". Ekkor leeresztettem a fegyvert, és elhúztam onnan. A bűntudat, amit édesanyám miatt érzett teljesen felemésztette őt, és ez sokkal nagyobb büntetés volt számára, mint az, hogy megölöm őt. Túl könnyű lett volna, így pedig az élet elvégzi helyettem a piszkos munkát. Azóta se tudom, mi van vele, de remélem, hogy még mindig gyötrődik! - néztem fel a zöld íriszekbe, amikben könnyek csillogtak. - Elveszettem azt, akit a legjobban szerettem... - sóhajtottam magam elé. - És azóta is mindig ott motoszkál a fejemben, hogy mi lett volna, ha... ha nem kapcsolják le, ha erélyesebb vagyok, ha megállítom őket... De ezt már soha nem fogom megtudni... Elcsesztem...
- Sajnálom Zayn - szólalt meg egy kisebb csend után. - De tudnod kell, hogy nem a te hibád volt, és az sem, ami Niallel történt!
-  Nagyon szeretem a kis szöszit, ő a mindenem, és nem akarom újra átélni ugyanezt! Nem veszíthetem el őt is, abba belehalnék... - csuklott el a hangom, mire Harry szorosan magához húzott, és a fülembe suttogott:

- Nem fogod elveszíteni! Fel fog ébredni! 
- Ígéred? - kérdeztem, mire elhúzódott tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen.
- Ígérem! - küldött felém egy halvány mosolyt. - Most pedig menjünk vissza, rendben? Niallnek szüksége van rád! - bólintottam, miközben felállt, és a kezét nyújtva engem is felsegített.