81.rész

Sziasztok!

Megoldottam a rész felrakást egy másik gépen, mert a telefonon való blogolás szörnyű...

Köszönök mindent, imádom olvasni kommentjeiteket, mindig bearanyozzák napomat! :3 Bocs, ha sok a hiba, vagy ha gagyi lett, igyekeztem! :)  

Most csak ennyit szerettem volna, úgy is a részre vagytok kíváncsiak, nem rám! ;)

Jó olvasást!

Dreamy Girl

Louis

A vihar erős széllel tombolt, folyton villámlott, amely ha csak egy másodpercre is, de bevilágította a sötét, komor utcákat. Ebben a percben nem érdekelt a vihar, csak el akartam tűnni innen, messzire, meszzire a problémáktól. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, így alig láttam, mégis futottam, egyenesen Niall háza felé. Könnyeim utat törtek magunak, és az eső cseppjeivel együtt hullottak a földre. Szívem fájdalmasan dobogott, ahogy lassan darabokra hullott. Bőrig áztam, ruháim testemre simultak a magukba szívott nedvesség miatt. A cipőm is átázott, olyan volt, mintha vízben tocsognék. Az ajtóhoz érve bekopogtam. Sötétség volt bent, gondolom Szöszi barátom az igazak álmát alussza. Nem kaptam választ, ezért még jobban vertem az ajtót, szinte már fájt, annyira ütöttem. Semmi. Vizes hajamba túrva, kétségbeesetten álltam a bejárati ajtó előtt. Gondolkodtam, vajon kihez is tudnék még menni, aki ilyen későn magához fogadna, erre az egy éjszakára. Amint eszembe jutott az a valaki, futni kezdtem, egyenesen az ő háza felé véve az irányt. A vihar egyre durvább volt. Az orromig is alig láttam, annyira zuhogott. A villámok félelmetesen cikáztak az égen, az utánuk megszólaló dörgések pedig egyre ijesztőbbé, hangosabb váltak. A lámpák fényeit követve tájékozódtam, így sikeren elértem a házhoz, melynek ablakán fény szűrődött kifelé. Még fent van. Bekopogtam, amilyen erélyesen csak tudtam. Nem kellett sok, már nyílt is az ajtó.

- Louis? - nézett rám meglepetten, majd aggódó arccal Shane. - Gyere be! - nyitotta tágra az ajtót, hogy beengedjen. Beléptem. Remegő testtel álltam a folyosón, magam köré fonva karjaim, ezzel is melegítve testem. Furcsa, az előbb még majd megpusztultam a melegtől, most pedig éppen megfagyni készülök. - Mi történt? - lépett elém, miután bezárta az ajtót. - Hiszen te remegsz! Gyere, vegyél egy forró zuhanyt! Adok száraz ruhát, meg törölközőt. - indult meg a fürdő felé, én pedig követtem őt, figyelve arra, hogy ne csöpögjem össze  padlóját. - Mindjárt jövök! - ment ki, ott hagyva engem a fürdő kellős közepén. Még mindig remegtem. - Tessék! - tette le a szennyes kosárra a száraz ruhákat, aztán kiment. Lassan levetettem csurom vizes ruhám, beálltam a zuhany alá és megengedtem a meleg vizet, mely kellemes bizsergést váltott ki belőlem, ahogyan a hűvös bőrömhöz ért. Becsuktam szemeim és a víz alá helyeztem fejem, hogy hajam is megmossam. Folyton azok a szavak jártak a fejemben, melyeket egymásnak vágtunk, hatalmas veszekedéseink közepette. Újra sírni kezdtem, tenyeremet a csempének támasztva. Miért ilyen nehéz minden? Miért van az, hogy az egyik pillanatban minden szép és jó, a másikban meg minden elromlik? Elegem van ebből... Nem tudom tovább csinálni... Zártam el a vizet, majd magamhoz véve a törölközőt, áttöröltem testem. Kicsivel jobban éreztem magam, bár belül összetörtem. Magamra kaptam a ruhákat, melyeket Shane adott nekem. Pont jók voltak rám, nem úgy mint Hazzáé. Azok lógtak rajtam, és ezért is imádtam hordani őket. Elszomorodtam a gondolatra. Már most hiányzik, mégha nem is volt kellemes, a veszekedésekkel töltött három hét.. Kilépve a fürdőszobából, Shane várt a kanapén egy forró teával kezében. Halványan elmosolyodtam és leültem mellé. Felém nyújtotta a bögrét, amit elfogadtam és óvatosan belekortyoltam. Nagyon jól esett melegsége, mely átjárta testem. 

- Kösz! - villantottam felé egy apró mosolyt. 

- Tudom, hogy nem ismerjük régóta egymást, de ha akarod, nekem elmondhatod mi bántja lelked. Szívesen meghallgatlak, hiszen az a legjobb, ha kiadod magadból. - tette kezét combomra, lágyan simogatva azt. Elég fura volt. Nem tudom miért engedtem neki, hiszen engem csak úgy nem fogdoshat senki, - Harryn kívűl - főleg nem egy olyan srác, akit alig három hete ismerek. 

- Nem szeretném... - suttogtam kezeit figyelve, miközben újra belekortyoltam teámba. Shane tudja, hogy van barátom, sőt találkott is Harryvel, egyszer. Már akkor is ivott...  

- Rendben, nem faggatlak. Hozzak még valamit? Kaját? Teát? Mit szeretnél? - mosolygott kedvesen. - Akár főzök is, bármit, amit csak szeretnél! 

- Köszönöm, ez kedves, de nem kell, már így is sokkal tartozom azért, mert befogadtál.

- Ugyan, semmiség! Ezt teszi egy jó barát! Ha akarod aludhatsz az ágyamban, én pedig elfoglalom a kanapét. - ivott bele italába, kezét még mindig combomon pihentetve.

- Nem-nem! Jó a kanapé! - ütögettem meg az említett tárgyat. Hatalmasat ásított, ahogyan én is. Ragályos... - Nyugodtan menj aludni, megleszek. 

- Biztos? Nem akarlak egyedül hagyni. - nézett szemeimbe. 

- Menj csak! - mosolyogtam, majd lehörpintettem teám és letettem a kisasztalra, mely a kanapé előtt állt. Felkelt mellőlem, elindult az egyik ajtó felé, ahova bement és mikor visszajött egy párna és egy takaró volt kezében. Letette a kanapéra.

- Ha megéheznél, van kaja a hűtőben, de akár csinálhatsz teát is. A fürdőt már tudod hol van. A szobámat pedig arra találod. - mutatott az ajtóra, melyen az előbb jött ki. - Ha segítség kell, csak szólj! Jól rángass meg, vagy ordíts a fülembe, mert jó alvókám van! - nevetett fel, mire én is.

- Oké. Jó éjt.

- Jó éjt neked is. 

Amint bement a fürdőbe, eldőltem a kanapén magamra húzva takaróm és számoltam a rezgéseket, mellyel telefonom jelezte, hogy keresnek. Jól tudtam, hogy ki az. Mikor már nem bírtam tovább, kivettem zsebemből, és kioldottam a képernyőzárat. Húsz nem fogadott hívásom volt. Tíz sms. Tizenegy. Tizenkettő. Aztán abbamaradt. Becsuktam a szemem, befelé fordultam és vártam, hogy elnyomjon az álom. Egy óra elteltével is még mindig ébren voltam, agyam folyton kattogott. Felkeltem a kanapéról, elindultam a konyhába, ahol kinyitottam a hűtőt, kivéve belőle a tejet. Kiöntöttem a bögrébe, amit Shane adott, betettem a mikróba, majd meglangyosítottam. Lassan kortyolgatva ültem vissza az ülő garnitúrára, miközben szemem folyton a telefonom képernyőjét vizslatta. Lábaimmal doboltam a padlón, és ajkamba haraptam. Nem bírtam tovább, a készülékért nyúltam, amin ismét feloldottam a zárat. Megnyitottam az első üzenetet, majd sorban a többit is. 17 üzenet.

"Louis, gyere haza, sajnálom"

"Louis, hülye voltam"

"Hol vagy?"

"Addig írok, míg vissza nem írsz"

"Írj vagy hívj, kérlek"

"Vedd fel"

"Louis, kérlek"

Aztán csak betűk jöttek.

"SZ"

"E"

"R"

"E"

"T"

"L"

"E"

"K"

Arcomra mosoly kúszott, ahogyan összeolvastam a betűket. Annyira aranyos volt. Az utolsót is megnyitottam.

"Szeretlek, kérlek gyere haza, kis tigris! Már most hiányzol!
 Csók, Hazza"

Könnyeim patakokban kezdtek el folyni, ahogy az smsek végére értem. Utáltam magam. Utáltam, amiért eljöttem otthonról, amiért pofonvágtam és azért is, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog. Tudtam jól, hogy ott kellett volna maradnom, mégsem tettem, nem bírtam volna ki még egy veszekedéssel teli éjszakát. Belefáradtam, pihenni akarok. Lenyugodni, hogy utána tiszta fejjel álhassak elébe, megbeszélni a dolgokat. Most viszont távol akartam tőle maradni, mert féltem, hogy olyat teszek vagy mondok, amit megbánok. Pötyögni kezdtem a telefonba, melynek képernyőjét szomorú könnyeim homályosították. Remegtek kezeim, ahogyan ezt a néhány szót beírtam. "Időre van szükségem" Elküdtem, majd kikapcsoltam a telefonom és visszafeküdtem a kanapéra. Szemeim lehunyva vártam, hogy rám találjon az álom, mely most százszorta jobb volt, mint a valóság...