35. rész

Sziasztok! 

Itt is van a kövi rész! :) Köszönök mindent, a sok dicsérő szavakat, a feliratkozókat és a tetszikeket! :) :3

Nem is nagyon húznám tovább, nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy jó olvasást kívánok! :)

Dreamy Girl

Ui: Elég ramatyul sikeredett ez a rész! :/ Szerintem eddig ez lett a legrosszabb, de most ennyire futotta! :/ Bocsássatok meg érte! :/ (Szégyellem is magam miatt! :/)

1 hét múlva

Louis

Arra ébredtem, hogy valaki befogja a számat. Kapálódzni kezdtem, de leszorított az ágyra és csípőmre ült. Megrémültem, remegtem a félelemtől, ami átjárta egész testemet. Ennek sose lesz vége...

- Minden miattad történt! - hallottam meg a számomra oly csodás hangot, ami most rettegéssel töltött el. - Ha nem jössz utánam, ez mind meg sem törtét volna! Miattad szenvedek! - mondta egyre dühösebben. Féltem tőle, remegő testtel feküdtem alatta. Miért csinálja ezt velem? Miért bánt? Én ezt nem akartam...

- Most te is szenvedni fogsz! - suttogta fülemhez hajolva, amitől kirázott a hideg. Szavai megrémisztettek, nem tudtam elhinni, hogy ezt teszi velem. A számon tartott kezét felemelte és ökölbe szorította. Ütni készült, szemeimet lehunyva vártam a fájdalmat. Könnyeim kicsordultak. 

- K... kérlek... ne - szipogtam halkan. Vártam... de nem ütött, ezért lassan kinyitottam szemeim és Harry fájdalomtól eltorzult arcát láttam meg.

- Hazza? Mi a baj? - nyúltam óvatosan arcához. Nem felelt. Ajkai szétnyíltak, ami által kicsordult piros vére. Ujjaimmal letöröltem szájáról, de mind hiába, az egyre csak folyt. 

- Te tetted ezt velem... meg fognak ölni... miattad... pedig én szerettelek... - mondta könnyeivel küszködve. 

- Nem! Nem! Ne tedd ezt velem! Szeretlek! Harry ne hagyj itt! - kezeim közé fogtam arcát, majd letévedt tekintetem pólójára, melyen piros folt éktelenkedett, amely egyre csak nagyobb és nagyobb lett. 

- NEM! HARRY! NEM! NE HAGYJ ITT! - ordítottam fel, ahogy a torkomon kifért. 

- Lou! Ébredj! Semmi baj, mi itt vagyunk melletted! - hallottam meg Niall nyugtató hangját fejem mellől. Párat pislogva kinyitottam szemeim. Azt se tudtam hol vagy... mi volt ez az egész? Álmodtam? Vagy ez a valóság? 

- Rosszat álmodtál! Nyugodj meg! - éreztem meg kezét hátamon, mellyel lágyan cirógatott. Felé fordultam, Liammal együtt ültek az ágyam szélén. 

- Ti hogy kerültök ide? - nyöszörögtem kómásan, nem volt erőm még beszélni se. Fejem majd szét esett, lüktetett és még émelyegtem is. 

- Egy hete, hogy elvitted a kocsim, ma jutott eszembe! Hívtalak, de nem vetted fel, ezért gondoltuk eljövünk hozzád! És hát itt találtunk rád az ágyban! Mi történt Lou? Miért ittad le magad? 

- Nem ittam... honnan veszed ezt a marhaságot? 

- Talán onnan, hogy bűzlesz a piától és az ágyad mellett van egy pár üveg, ami üres... - mondta, mire csak egy nyöszörgést adtam válaszul, nem nagyon tudtam odakoncentrálni szavaira a fejfájásom miatt. - Harry tett veled valamit? Összevesztetek? - kérdezte Liam. Megráztam a fejem, nem akartam erről beszélni, egyedül akartam lenni... 

- Akkor meg mi a baj? - simogatta meg a karom Niall. 

- Nem akarok erről beszélni... szarul vagyok, ehhez most nincs kedvem... kérlek, hagyjatok békén... - mondtam fejemre húzva a takarót. Hallottam lépteiket, amint elhagyják szobám. 

- Ne aggódj már! - hallottam Liam hangját, mire lehúztam fejemről a takarót. - Ezt nekik kell megoldaniuk, ne szólj bele! 

- Te ezt nem érted! Nincs senkije rajtam kívül, nem hagyhatom magára! Esküszöm kinyírom azt a rohadékot, tudom, hogy ő tette ezt! - akadt ki a Szöszi. 

- Értem én, de nem tehetsz ellene semmit, Louis felnőtt ember és Harry is! Hagyd őket békén, meg fogják oldania problémájukat nélküled is!

- Szóval én vagyok a hülye, mert segíteni akarok neki? - kiabált Ni.

- Miről beszélsz? Nem ezt mondtam! De tudod mit? Hagyjuk, oké? Én most elmegyek... gondold át amit mondtam! 

Ez remek! Mindent tönkre teszek, most miattam veszekednek... Harry pedig miattam szenved... 

-Niall! - próbáltam kiabálni, ami elég bénára sikeredett. Fejem is belefájdult. Belépett a szobámba, szomorú arcát látva majd meghasad a szívem. Szemeim pirosak voltak, a könnyeivel küszködött. 

- Menj utána! Én meg leszek, felnőtt ember vagyok, megoldom a gondjaim! Tudom, hogy szeretsz! Én is téged, de neked most már Liam a legfontosabb! 

Niall odajött hozzám, szorosan átölelt. 

- Biztos miden rendbe lesz? - suttogta fülembe. 

- Persze! Menj csak! - pusziltam nyakába.

- Köszönöm! - nyomott puszit arcomra, majd kirohant az ajtómon. Belekotortam az éjjeliszekrényembe, bevettem egy fájdalomcsillapítót és visszadőltem az ágyba. Telefonom idegesítő hangja ébresztett fel. Kitapogattam, majd felvettem. 

- Mi... van? - szóltam bele álmosan. Fogalmam sincs ki hívott, de valahogy nem is tudott érdekelni. 

- Lou! Szükségem van rád... nem teheted ezt velem... beszéljük meg... kérlek, ne lökj el magadtól... -  egyből felismertem csodás hangját, amely szomorúan, kétségbe esetten csengett. Nem tudtam mit mondani neki, egyszerűen lefagytam.

- Lou? 

- Hagyj békén... mondtam hogy nem akarok beszélni... - böktem ki és azonnal letettem a telefont. Remek Louis, egy nagy seggfej vagy... 

Harry 

Egy hét telt el azóta a nap óta. Louis látni se akart, nem válaszolt az üzeneteimre, nem vette fel a telefont és hiába látogattam meg, mindig becsapta az orrom előtt az ajtót. Akár mit csináltam nem érdekelte őt. Feladtam... tudom elég gyorsan lemondtam róla, de úgy voltam vele, hogy neki talán hosszabb időre van szüksége. Tudom, hogy szeret, csak túl sok volt ez neki. Ma is a háza előtt álltam az autómmal, viszont láttam, hogy Niall-ék ott vannak vele, így elhajtottam, tudva, hogy biztonságban van. Az erdőben lévő házhoz akartam menni, de valami azt súgta, hogy Zayn régi házához menjek. Igaz csak egyszer jártam ott, de simán oda találtam. Megálltam a ház előtt. Az ajtóhoz lépdeltem, ami meglepetésemre nyitva volt. Ez fura volt, ezért visszamentem a kocsihoz, elővettem a kesztyűtartómból a fegyverem. Óvatosan lépdeltem az ajtóhoz, kinyitottam, bent sötét volt, nem láttam semmit és senkit, csak orrfacsaró bűzt éreztem. Csend volt. A falon tapogatózva megtaláltam a villanykapcsolót és felkapcsoltam. A hirtelen jött fény miatt hunyorítanom kellett. Mikor kitisztult látásom, körül néztem és teljesen lesokkolt az elém táruló látvány. Szám elé kaptam kezem és lefagyva álltam a nyitott ajtóban. Pár perc után feleszméltem, majd odarohantam a földön fekvő Zayn-hoz. 

- Zayn! Zayn! Te jó ég! - mondtam megrémülve. Végig néztem rajta, az egész testét kék-zöld foltok, vágások és alvadt vér fedte. Haja összetapadt a sok vértől. Szörnyű volt így látni őt.

- Istenem! Kelj fel! - próbáltam ébresztgetni. Kitapintottam pulzusát, szerencsémre még élt, de ha nem sietek nem sokáig. Azonnal tárcsáztam a mentők számát. Megmondtam a címet, majd letettem. 

- Tarts ki, kérlek! - simogattam meg sápadt, hűvös arcát. Órámra pillantottam, egy örökkévalóság volt, míg a mentősök kiértek. Elmondtam amit tudtam, ami nem sok volt, hiszen így találtam rá, fogalmam se volt, hogy mi történhetett vele és hogy mióta fekszik itt. Megvizsgálták, ráemelték a hordágyra és betolták a mentőautóba. Beültem a kocsiba. Hiába kérdezgettem a mentősöket Zayn állapotáról, mindenre az volt a válaszuk, hogy majd csak akkor tudnak pontos diagnózist adni, ha megvizsgálják a kórházban. Hosszú percek múlva megérkeztünk. A kórházba beérve megkértek, hogy várjak kint és majd szólnak, amint tudnak valamit. Leültem az egyik székre. Vártam... Folyton figyeltem a ajtót, ahova bevitték. Ki- be rohangáltak az orvosok, nővérek. Nagyon ideges voltam. Ki tehette ezt vele? Hogy került a házba és mikor? Pár napja voltam ott és akkor még nem volt senki sem a házban...  Arcomat kezembe temettem.

- Zayn tart ki! Szükségem van rád... - suttogtam tenyerembe. Már vagy egy fél órája vártam, már nem bírtam a fenekemen ülni, fel-alá járkáltam, folyton az órát lestem, aminek a mutatója csigalassúsággal mozgott. Hosszú várakozás után megláttam a nővért, aki felém tartott. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni, de testem remegni kezdett. Féltem... 

- Ön Zayn Malik hozzátartozója? - kérdezte.

- I-igen! Hogy van? Feléül? Ugye minden rendbe lesz vele? Kérem mondja, hogy nem lesz semmi baja! - hadartam levegőt se véve. 

- Nyugodjon meg! Stabilizáltuk állapotát, szerencse, hogy időben odaért! Pár percen múlt az élete! Nagyon sok zúzódása és mély vágott sebei vannak. Remélhetőleg nem fertőződtek még el! 

- De rendbe jön? 

- Igen... viszont... van egy komoly fejsérülése, ami miatt akár elveszítheti emlékezetét! 

- Micsoda?? - akadtam ki a hallottak miatt, hirtelen fel se fogtam mit jelent ez - Nem fog emlékezni... semmire? - így kimondta még szörnyűbben hangozz, mint gondoltam. 

- Ezt még nem tudhatjuk biztosan, csak ha felkel... már ha felkel, ugyanis kómában van...

Nem akartam hinni füleimnek. Ha felkel? Nem, ez nem lehet igaz... Mi lesz velem nélküle? 

- Ha szeretne bemehet hozzá pár percre. - mosolygott rám a nővér. Bólogattam, elindultunk a kórterembe, ahol Zayn sápadt, élettelennek tűnő teste feküdt a kórházi ágyon. Zsinórok, csövek lógtak ki testéből. Zavaró pittyegés jelezte egyenletes, nyugodt szívhangját. Közelebb mentem, kihúztam egy széket az ágy alól és leültem. Megfogtam kezét, lágyan megsimogattam. 

- Zayn... kelj fel kérlek... szükségem van rád... nem hagyhatsz itt... - hajtottam fejem mellkasára. Nagyokat sóhajtva hallgattam egyenletes szívverését. - Akárki is tette ezt veled, megfizet érte! - suttogtam. Pár perc múlva jött is  nővér. Odahajoltam homlokához és lágyan megpusziltam. 

- Szeretlek! - mondtam halkan, majd kimentem a szobából. Megadtam az elérhetőségem a nővérnek, hogy ha felébred, azonnal hívjanak. Beültem az autóba és visszahajtottam a házhoz. Ahogy beléptem ismét megcsapta orromat a bűz. Kiszellőztettem, nekiálltam takarítani, hogy mire Zayn hazajön, ne ez fogadja. Mikor végeztem ledőltem a kanapéra. Iszonyat fáradt voltam, már gondolkodni se tudtam igazán... Minden összejött. Először a főnököm, aztán Lou, most meg Zayn... mintha minden ellenem lenne... Kezembe vettem mobilom és tárcsáztam. Pár csörgés után felvette a hívott fél.

-Mi... van? kérdezte álmos hangon. Az órára pillantottam, ami éjfélt mutatott. Nem is figyeltem az időt, gondolom sikerült felkeltenem.

- Lou! Szükségem van rád... nem teheted ezt velem... beszéljük meg... kérlek, ne lökj el magadtól... - suttogtam a telefonba. Vártam, de csak halk szuszogást kaptam válaszul.

- Lou?

- Hagyj békén... mondtam hogy nem akarok beszélni... - tette le a telefont. Kiejtettem kezemből a mobilom és az eddig visszatartott könnyeim most utat törtek maguknak. Mindent kiadtam magamból, az egész heti feszültségemet. Elterültem a kanapén, összekuporodtam és addig sírtam, míg az álmok világa magával nem ragadott.