23. rész

Sziasztok!

Először is nagyon szépen köszönöm a sok kedves szavat amit kaptam Tőletek! :) Nem is tudom elmondani mennyire hálás vagyok, amiért ilyen kedves olvasóim vannak!! :') Köszönöm a tanácsokat, a biztatást és minden mást! :3  Egy kicsivel jobban vagyok már, és amint látjátok mégis csak írtam, úgy éreztem, talán ezzel le tudom kötni magam, erre a kis időre is elfelejtve a problémákat! :) Ne haragudjatok, hogy nem írtam a kommentekre, de mindet elolvastam és hálás vagyok értük, jobb kedvre derítettek! :) Imádlak benneteket! :3 Köszönöm a +1 feliratkozót, a tetszikeket és 10,000 feletti megtekintést!! Aztamindentineki! :')

A részről:

Remélem jól sikerült, próbáltam megírni normálisan, bár az ilyen szomorkás részekben nem vagyok valami jó, így nem tudom mennyire tudtam átadni nektek az érzéseket... Valahogy vidámabbakat jobban szeretek írni! :)

Asszem ennyit szerettem volna, jó olvasást! :)

Dreamy Girl

Louis

Remegő kezekkel nyitottam szélesebbre az ajtót, majd ahogy kiléptem a sötét éjszakába, valaminek nekiütköztem. A könny áztatta szememtől csak homályosan láttam, de az illatból rögtön felismertem, hogy ki áll előttem.

- Harry?! - öleltem át szorosan. Fejemet mellkasába fúrtam, eláztatva felsőjét. Nem akartam elengedni, így akartam maradni ölelő, védelmező karjaiba örökre. A tudat, hogy majdnem elvesztettem Őt, teljesen felemésztett.
- Lou? Mi történt? - körkörösen simogatta hátam és hajamba puszilt. - Hiszen Te remegsz! Mi a baj? - mondta kétségbeesetten.
- Nem... nem akarlak... elveszíteni... - szipogtam - Én.. szer... - nem tudtam befejezni mondatom, mert hirtelen egy fék csikorgás, majd egy lövés hangját hallottam a sötét utca felől.
- Ez mi volt? - töröltem le könnyeim. Éreztem, hogy Harry elnehezedő teste nekem dől. Nem bírtam fogni, túl nehéz volt, így lerogytam a földre, karjaimban tartva továbbra is.
- Harry? Jól vagy?  - kérdeztem idegesen. - Ez nem vicces! - próbáltam megemelni.
Kezemet hátára simítottam, mikor megéreztem valami nedves dolgot. A gyér fény felé irányítottam, ami a házamból áradt, és megláttam vértől ázott kezem. Elmém elhomályosult, megdermedve figyeltem vörösre festett tenyeremet. Ez csak egy álom, ez nem a valóság...

- Istenem! Nem... nem... - sírva, levegőért kapkodva karoltam magamhoz élettelen testét. Nem akartam hinni szememnek ez, nem lehet igaz, ez nem történhet meg velünk...
- Harry?! Kelj fel... kérlek... nem... hagyhatsz itt... - zokogtam. Nem akarom elveszíteni Őt, mert abba Én  is belehalok. Feleszméltem, előkaptam mobilom és tárcsáztam a mentők számát. Megmondtam hova jöjjenek, majd leraktam. Simogattam Harry bekésnek tűnő arcát. Olyan volt, mintha csak békésen aludna ölelő karjaimban.

- Ne hagyj itt... nélküled nem érek semmit... - suttogtam magam elé, Harry arcát simogatva. Egy göndör tincset kisimítottam arcából, majd ajkaira lágy csókot hintettem. A szívem kicsit megnyugodni látszott, mikor meghallottam a szirénát. A mentősök gyorsak voltak, Harryt azonnal betolták a mentőautóba. Én is beültem mellé. Folyton kérdezgettek, közben pedig Harryt vizsgálgatták. Elmondtam amit tudtam, ami nem volt sok minden. Ekkor döbbentem rá, hogy igazából alig ismerem. Soha nem beszélgettünk arról, hogy ki is Ő valójában, még a vezetéknevét se tudom...

- Meg fogy gyógyulni ? - kérdeztem a mentőst.

- Nyugodjon meg. Minden tőlünk telhetőt megteszünk.

- De... ugye nem hal meg?

- Sajnálom, még nem tudok pontos diagnózist adni, majd a kórházban minden kiderül. Addig nyugodjon meg.- nyugtatgatott a mentős. 

Hosszú percek múlva - legalább is nekem annak tűnt - megérkeztünk. Követtem őket egészen a műtőig, ahol is megállítottak.

- Sajnálom, de ide nem jöhet be! Kérem foglaljon helyet ,és amint tudunk valamit értesítjük Önt. Bólogattam, majd leültem az egyik székbe. Fejemet lehajtottam és hagytam hogy könnyeim ismét utat törjenek. Nem akarom elveszíteni... Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy az orvosok mindent megtesznek érte, jó kezekbe van, itt nem történhet semmi rossz... Elővettem mobilom. Felhívtam Niallt, hogy azonnal jöjjön be a kórházba. Nagyon megijedt, de megnyugtattam, hogy velem minden rendben van és a többit majd elmondom, csak siessen. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor meghallottam Niall hangját. 

- Lou! Istenem, mi történt? Jól vagy? - szaladt elém. Azonnal felálltam és átöleltem, mire patakokban kezdtek folyni könnyeim. Szipogva próbáltam elmondani mi történt.

- Harry-t...meglőtték...már egy jó ideje... a műtőben van... nem tudom mi van vele... nem akarom, hogy meghaljon...

- Istenem, ez szörnyű! Figyelj Lou, Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! - nyugtatott hátamat simogatva Niall. Nagyon örültem, hogy itt velem, hogy vigasztal, holott Ő is meg van ijedve. Éreztem hangján a kétségbeesést, de mégis próbálta tartani magát miattam. Eltávolodtam tőle, ekkor láttam meg Liamat is. Odajött hozzám és átölelt. 

- Minden rendbe jön. Mi itt vagyunk veled. - suttogta fülembe. 

- Köszönöm... - csuklott el a hangom, majd öleléséből kibontakozva ültem vissza helyemre. Liam leült mellém, Niall pedig leguggolt velem szembe kezét térdeimre helyezve.

- Mióta van bent? - érdeklődött Szöszi barátom. 

- Nem tudom, régóta, fogalmam sincs. De miért van bent ilyen sokáig? Miért pont vele történik ez? Még el se tudtam búcsúzni tőle... meg akartam köszönni neki ezt a csodás napot, meg mindent... el se tudtam mondani, hogy sze... 
- Nyugi Lou!- ölelt át ismét Niall. - Harry nem fog meghalni, nagyon erős és kitartó, nem fogja hagyni, hogy egy nyamvadt kis golyó legyőzze! Nemsokára elmondhatsz neki mindent, amit csak szeretnél! Hidd el, nem fog itt hagyni téged! - mondta, miközben hátamat körkörösen simogatta.

- Szeretlek...

- Én is szeretlek... - puszilt bele nyakamba, ami megnyugvással töltött el.

- Elnézést. Önök hozták be a meglőtt férfit? - kérdezte nyugodt hangon egy orvos. Hirtelen alig kaptam levegőt, szívem összeszorult. Tudni akartam mi van vele, de féltem. Mi lesz, ha... 

- I..igen - mondta Liam, gondolataimból kiszakítva - Hogy van? Meg fog gyógyulni? 

- A golyó szerencsére nem ért semmilyen fontos szervet. Eltávolítottuk, elállítottuk a vérzést. Az állapota  már stabil, ha nem lesz semmilyen komplikáció, mint például belsővérzés vagy fertőzés, akkor minden rendbe lesz.

- Bemehetünk hozzá? - kérdeztem.

- Amint bemehetnek szólni fogok. Rendben? - mi csak bólogattunk. Az orvos pedig elment. Lerogytam a székbe, nagyot sóhajtottam, tenyerembe helyeztem arcom. Istenem! Csak élje túl! - mormoltam magamba. Niall hátamra simította kezét. Nem mondott semmit, de ez így volt jó. Körülbelül fél óra múlva, odajött az orvos, hogy bemehetünk, de csak pár percig. Amikor beléptem szívem összeszorult, ahogy megláttam sápadt, összeesett arcát. Infúziók lógtak ki karjaiból, és halk pittyegés jelezte szíve ritmusát.

- Az altató még hat, így ma még nem fog felébredni. - mondta az orvos, majd kiment.

Odamentem Harryhez, kezeimet az Övére helyeztem. Lágy csókot nyomta ajkaira. Fájt így látnom Őt, az, hogy nem tehetek semmit érte. Leültem a kis székre és fejemet mellkasára döntöttem, hallgattam szíve egyenletes dobogását ami megnyugtatott. Éreztem hajamon leheletét, csiklandozott. 

- Harry. Kérlek ne hagyj itt.. annyi mindent szeretnék még elmondani neked... Nem akarom, hogy itt hagyj... bármit megteszek, csak gyógyulj meg.. - szipogtam, puha kezét simogatva. 

- Sajnálom de lejárt az idő! - mondta a nővér. 

- Holnap találkozunk! - adtam egy puszit szájára. Szomorúan kiléptünk a kórteremből. Nem akartam hazamenni, nem akartam itt hagyni Őt, vele akartam lenni a nap minden percében...

- Gyere hazaviszünk. 

- Nem, Én itt maradok... itt érzem, hogy vele vagyok. - rogytam le az egyik székemre.

- Biztos? Akkor mi is maradunk! - mondta Niall. 

- Igen, biztos. De Ti nyugodtan menjetek haza, majd szólok ha valami baj van. 

- Nem akarlak itt hagyni...

- Nyugodtan menjetek! - néztem Niallra. 

- Biztos?

- Igen - mosolyogtam - rendben leszek, köszönök mindent... 

- Hívj ha szükséged van valamire! - bólintottam, majd ott maradtam egyedül a váróteremben. Behunytam szemeim és azonnal elaludtam. 

- Ébredjen... - simogatta meg valaki a vállam. Kinyitottam szemeim, egy nővér állt előttem. 

- Hány óra van? - törölgettem szemeim, nagyokat ásítozva. 

- Nyolc óra, átaludta az éjszakát. - mosolygott rám kedvesen. - Nagyon szerencsés ez a srác, hogy ilyen barátja van. Bemehet hozzá, felébredt, de ne izgassa nagyon fel, pihennie kell! 

- Rendben, köszönöm! - keltem fel majd elindultam Harry kórterme felé. Kinyitottam az ajtót. Ahogy megláttam Őt, szívem vadul kalapálni kezdett, arcomra széles mosoly terült el. 

- Gyere már ide! - mosolygott, ami láttatni vélte kis gödröcskéit. Zöld szemei csillogtak, ahogy rám nézett. Odasiettem, átöleltem, mire felszisszent. 

- Bocsiii... - akartam elhúzódni,de nem engedett.

- Semmi baj... Kibírom... - mondta fájdalmas hangon.

Mellkasába fúrtam arcom és ismét sírni kezdtem. 

- Lou! Ne sírj, minden rendbe van. - simogatta lágyan hátamat. 

- Tudom... de annyira megijedtem... féltem, hogy sose...sose láthatlak többé... - szipogtam. Arcára vezettem tekintetem.

- Olyan könnyen nem szabadulsz meg Tőlem! - mosolygott, majd csókot lehelt ajkaimra. 

- Harry... - néztem gyönyörű zöld szemeibe - Én... szóval... - nem tudtam kimondani, féltem hogy mit mond. Mi van ha Ő nem így érez, mi van ha kinevet... Azt nem élném túl... 

- Mi a baj? - úgy voltam vele, hogy ki kell mondom, bármi is történjen, tudnia kell. Nagy levegőt vettem, gyomrom görcsbe rándult, alig tudtam kinyögni ezt az egyetlen szót.

- Szeretlek! - böktem ki végül. Alig mertem ránézni, de amikor megláttam vigyorgó arcát kicsit megnyugodtam.

- Én is szeretlek! - egy nagy kő esett le a szívemről, ahogy kimondta amire vártam. Nagyot sóhajtottam. Megcsókoltam, nyelvét bevezette számba, így mélyítve csókunkon. Vadul faltuk egymást, nem akartam elválni édes, puha ajkaitól, mégis muszáj volt. Homlokom az övének döntöttem és szaporán vettük a levegőt. Lemásztam róla, majd mellé ültem a kisszékre. Harry meglepetten nézett rám.

- Azt mondták, hogy ne izgassalak fel... - kuncogtam.

- Pedig már megtetted... - mosolygott kacéran. 

Kivettem mobilom és írtam Niallnak, hogy Harry felébredt és ha tudnak jöjjenek be.

- Lou - törte meg a csendet - ha jönnek a rendőrök, mond azt, hogy nem tudod mi történt! Nincsenek haragosaink, senki, aki ártani akarna nekem vagy neked. Rendben? 

- De miért? Valaki megakart ölni.. 

- Ne kérdezz, csak tedd azt amit mondtam! Nem tudom mi volt ez, és ki volt az, de ne törődj ezzel! - mondta kicsit idegesen. Mi baja van? Valamit tud amit Én nem? Megijedtem, utálom amikor így viselkedik, amikor ok nélkül felemeli hangját.

- Szóval tudod ki tette? - kérdeztem óvatosan. 

- Mondtam már, hogy nem tudom, nem tudod felfogni! - kiabált.  

- Elnézést...meghoztam a fájdalom csillapítót. - mondta a nővér, majd megnézte az infúziót. - Hogy érzi magát? 

- Köszönöm jól, csak fáj a fejem és a mellkasom. 

- Csak pihenjen sokat. Még nem tudjuk hogy belsővérzése van-e, vagy fertőzése ,ezért amint valami baj van rögtön szóljon. Rendben? 

- Értem... ööö... Tudna nekem segíteni? - mosolygott, azzal az ellenállhatatlan mosolyával a nővérre. - Szeretném megkapni a golyót amit kiszedtek belőlem. Jó lenne emléknek, ha megoldható...

- Nem tudom mit tehetek ez ügyben, majd megbeszélem az orvossal. 

- Köszönöm.- mosolygott ismét. Majd a nővér kiment. 

- Miért kell neked az a golyó? - mondtam durcásan.

- Semmi...csak szuvenír... 

- Aham, persze... - tudtam, hogy hazudik. 

- Mondtam hogy szuvenír! Mi bajod van?  - emelte fel ismét a hangját.

- Az, hogy nem mondasz el semmit! Miért nem bízol bennem? - akadtam ki. 

- Még hogy Én nem mondok el semmit?! És Te?? Például miért ijedtél meg és remegtél egész testedben ,amikor beléptem az ajtón és átkaroltál, hmm??  - kiabált. 

- Mert... Mert... semmi se történt... - hazudtam ismét. Ami miatt szörnyen éreztem magam, de nem akartam, hogy megtudja...

- Nem persze!! Ne nézz hülyének!! 

- Khm... bocsi fiúk...- hallottam meg Niall hangját. - nektek nem egymást kéne esnetek? mármint nem úgy, hogy leszeditek egymás fejét! 

- Te ebbe ne avatkozz bele Szöszi! 

- Rohadj meg! 

- Na jó elég volt!!! - emelte fel hangját Liam. - Nem igaz, hogy nem tudtok viselkedni! Ti meg ne ordibáljatok egymással, majdnem elveszítették egymást és alig hogy ismét együtt vagytok  máris egymásnak ugrotok! - akadt ki Liam. Nagy csend támadt. Mindenki csak maga elé nézett. Liamnak igaza volt, tiszta hülye vagyok. 

- Sajnálom! Hülye voltam... - nézett rám, megbánó tekintettel Harry. Odamentem majd megcsókoltam. 
- Én is, ne haragudj... - leheltem ajkaira. 

- Na végre! - kuncogott Liam. - Hogy érzed magad? 

- Köszönöm jól, csak még fáj a kezem, meg a fejem...

- Örülünk, hogy jól vagy! Ugye Niall? - lökte oldalba a Kis Szöszit.

- Ja... 

- Köszi srácok... 

- Mi viszont most lépünk, mert van egy kis dolgunk. 

- Rendben! Sziasztok, majd beszélünk! - mosolyogtam rájuk.

- Sziasztok! 

- Sziasztok! - dünnyögte Harry. 

- Remélem, nem haragszol rám? - mondta , miután eltűntek Liamék.

- Nem! Csak ne veszekedjünk többet! - pusziltam rá ajkaira. Harry hirtelen megragadva felhúzott magára. Nagyot szisszent fájdalmában. 

- Ne csinálj ilyet, pihentetned kell. 

- Ne félts! Nem lesz bajom! - húzott magához, és rákapott ajkaimra. Nyelvünk vad táncot járt,  kezei hátamra csúsztatta, majd lefelé haladt és erősen belemarkolt fenekembe. Belenyögtem szájába, a jóleső érzéstől, de neki ennyi nem volt elé, egyik kezét ágyékomra vezette. Mire ismét felnyögtem. 

- Harry.. Ne!! - sóhajtottam. 

- Pedig mindig is kíváncsi voltam milyen lehet a kórházban csinálni! - harapott rá alsó ajkamra.

- Perverz vagy! Bárki benyithat , meg ez mégis csak kórház! Meg pihenned kell! - szálltam le róla. - Vedd be a gyógyszert! - öntöttem neki vizet és kezébe adtam a poharat. 

Bevette, majd lefeküdt az ágyba. 

- Most pedig pihenj! - ültem le a kis fotelbe és figyeltem Harry lassan lecsukódó szemeit. Közben engem is elnyomott az álom.

Sípoló hangra ébredtem. Kinyitottam szemem, ekkor rájöttem, hogy hol is vagyok. A sípoló hang irányába néztem és kipattantak a szemeim. A szív monitoron hosszú, egyenes csík húzódót. A szívem a torkomban dobogott.
- Én mondtam, hogy vigyázz rá! De Te nem hallgattál rám! - fordultam a hang irányába. Lucas állt az ajtóban, gúnyos mosolyt villantva felém.
- Te.. hogy? Mit csináltál? Te szemét!! - kiabáltam. - Miért? Mit ártott neked? - kiabáltam, zokogva. Nem kaptam választ, csak egy gonosz kacagást, majd kilépett az ajtón. 

- Harry?  - sírva rohantam hozzá. 

- Nővér!!! - ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

Hirtelen négy ember jött be és azonnal Harryhez rohantak. 
- Nincs pulzusa!
- Defibrillátort! 

- Segítsenek rajta kérem!! Ne hagyják meghalni!! - fuldokoltam a sírástól. Alig kaptam levegőt, remegtem egész testemben.

- Vigye ki innen valaki! - hallottam egy hangot, majd két kéz ragadott meg, de Én nem adtam magam.

- NEEEE!! HAGYJANAK!!! - kapálództam.

Az orvosok próbálták újraéleszteni. Szörnyű volt nézni, ahogy élettelen teste megrázkódik az áramütésekre.  Egy jó párszor megismételték, de mind hiába, a szívhang nem jött vissza.

- Sajnálom... 

- NEM! NEM! - kiáltottam. Ez nem lehet igaz, most kaptam meg Őt, majd egyből el is veszik Tőlem. Szívembe fájdalom hatolt, és ott abban a percben darabokra tört. Könnyeim patakokban folytak, meg akartam halni. Nélküle nem ér semmit az életem... 

Odarohantam Harryhez. Mellkasára feküdtem, de nem hallottam nyugtató szívdobogását, nem éreztem mellkasa emelkedését- süllyedését. 

- Harry... szeretlek, ne hagyj itt.. - suttogtam, csókot lehelve élettelen ajkaira. 
- A halál ideje 17:30... sajnálom...