13. rész

Sziasztok!

Köszönök mindent,a sok hozzászólást, feliratkozást meg az oldalmegjelenítést! :D

Meghoztam a következő részt! :) Sajnálom, de nem jött az ihlet, a történet meg van a fejemben, de nem olyan egyszerű le is írni! :) / Nem panaszkodásnak szántam! :D/ Meg mindig amikor neki kezdtem volna írni biztos hogy valaki közbevágott, de ma végre sikerült mindenkit kizárnom! XD

Nem sokat fűznék hozzá csak annyit, hogy jó olvasást és remélem tetszik! :)

Dreamy Girl :)

Harry

Megfogta az egyik csuklómat és odabilincselte az ágytámlához. Nem ellenkezdtem úgy se lett volna esélyem vele szemben, sokkal erősebb nálam.

- Sajnálom Harry, de nem tehetek mást! Meg kell értened, hogy ha elengedlek elrontasz mindent! Téged akarlak megvédeni! - ült mellém a combomat simogatva.

- Azt hittem barátok vagyunk...- suttogtam.

- Miért ne lennénk azok? Még mindig szeretlek és szeretni is foglak, de fogd már fel hogy ezt muszáj megtennem, mert a rózsaszín ködtől nem tudsz józanul gondolkodni. - állt fel mellőlem az ajtó felé indulva.

-Utállak!!! Engedj el!!! Segítség!! - ordítottam ahogy csak a torkomon kifért. Folyamatosan kiabáltam, nem hagytam abba. Nem kellett sokat várnom hogy Zayn visszajöjjön, idegesen nyitott be a szobába.

- Fogd már be! Nincs a közelben egy lélek se, csak azt éred el ezzel, hogy feldühítesz és tudod hogy mire vagyok képek olyankor. - leült mellém, nem féltem, tudtam hogy engem nem bánt. Elővett a zsebéből egy ragasztószalagot.

- Ne, légyszi!! Befogom ígérem csak azt ne!! - könyörögtem.

- Muszáj!! - tapasztotta rá számra majd kiment.

Sírva fakadtam, nem értettem miért viselkedik így velem, hiszen mindig számíthattam rá, ő volt a mindenem, nélküle nem lennék itt...

Egy jó pár napja de lehet már több, mint egy hete hogy meg voltam kötözve, Zayn ha nem is minden nap de bejött hozzám. Ma is bejött, leült mellém, leszedte a tapaszt számról és elém tette az ételt amit behozott nekem. Nagyon éhes voltam, de egy falatot se tudtam enni már egy ideje.

- Egyél, nem akarom hogy meghalj!! - nem mozdultam - Vagy Én tömjem beléd? - nézett rám kérdőn.

Nem szóltam semmit, kezembe véve a kanalat elkezdtem enni. Míg ettem törtem az agyamat. - Itt a lehetőség, nem szalaszthatom el - gondoltam. Letettem a tálcát és Zayn felé közeledtem. Pár centivel arca előtt megálltam és szemeibe néztem. Nem kellet sokat várnom megcsókolt, rögtön visszacsókoltam nehogy elmenjen a kedve. A szabad kezemmel végig simítottam oldalán, le a csípőjéig aztán ágyékához érve dörzsölni kezdtem nadrágján keresztül. Halk nyögéseket hallatva Ő is felfedező útra indította kezeit testemen. Rámarkoltam fenekére és elidőztem rajta.

Kezdte kikapcsolni övemet amikor megszólalt a telefonja. - Köszönöm Istenem! - hálálkodtam magamban.

- Ezt nem hiszem el, ki a franc hív pont most!!! - dühöngött. - Visszajövök, csak lerendezem! - mondta sietve kifelé. Ökölbe szorított kezemet kinyitottam - sikerült! - örvendeztem magamban. Nagy ajtócsapásra ugrottam fel és szerencsétlenségemre kiejtettem a kulcsot.

- Ne már!! Megőrülök, ennyire nem lehetek béna!! - fogtam a fejem, majd letérdeltem az ágy mellé de sajnos csak eddig bírtam ugyanis a bilincs nem engedett tovább. Benyúltam az ágy alá, csak pár centi hiányzott hogy elérjem, ami ebben a pillanatban soknak tűnt.

- Az egyetlen esélyemet is elcsesztem, remek!! - szidtam magamat. Egy párszor még próbálkoztam aztán feladtam és visszafeküdtem az ágyra. Gondolataimba meredtem... Louis jutott eszembe, most már én is tudtam hogy érezhette magát amikor elraboltuk és megkötözve a pincébe zártuk. Mintha csak a sors akarta volna így...

Nem tudom hány nap telt el, de Zayn nem jött vissza, szomjas és éhes voltam. Minden porcikámból elfogyott az erő, kezdtem feladni, tudtam, hogy nem sok van hátra... Lecsuktam szemeimet, a régi szép időkre gondoltam mikor még minden rendbe volt és egy átlagos fiú életét éltem...

Lágy dallam keltett fel, úgy látszik elaludtam. Pislogtam párat mire felfogtam, hogy a telefonom az. Keresni kezdtem mikor a párna alatt rábukkantam. Meg se néztem ki az, azonnal felvettem.

- Haló! - szóltam bele erőtlenül. Egy ideig csend volt, majd egy ismerős hangot hallattam meg a vonal túlsó végén. Bárhonnan felismertem volna...

- Harry? - suttogta halkan, a szívem majd kiugrott...hiszen él...

 Louis

Óvatosan kinyitottam szemeim, de az erős fény zavarta látásom. Párszor pislogtam mire hozzászokott a szemem és végre körülnézhettem. Egyből rájöttem, hogy hol vagyok, fehér falak, csipogó műszerek, infúzió és az a tipikus kórházi szag. Fel akartam ülni, amikor is belenyilallt az oldalamba a fájdalom, mintha késeket szurkáltak volna bele. Fájdalmasan felnyögtem.

- Louis! Istenem! Felébredt! - hallottam meg egy ismerős vidám hangot.

- Niall? - nyögtem nehezen.

- Istenem! Louis! - csak ennyit tudott kinyögni majd odaszaladt hozzám és átölelt mire felszisszentem.

- Bocsi, de annyira örülök, hogy felébredtél! - szállt le rólam bocsánatkérően.

- Szia Louis! - néztem a hang irányába. Liam állt az ajtóban rám mosolyogva. Nem mondtam semmit csak visszamosolyogtam rá. Ő is megölelt, csak óvatosabban mint Niall.

- Úgy örülök nektek! - szipogtam.

- Mi történt Louis? Mit csináltak veled? - kérdezősködött Niall.

- Ne faggasd már, még csak most ébredt fel! - nézett rá szöszi barátomra.

- Semmi baj! De erről nem akarok beszélni! - mondtam visszagondolva a történtekre. és az utolsó emlékre, hogy Harry eltűnt. Ekkor beugrott valami.

- Hol van? Hol van a papír?? - idegesen néztem körbe.

- Micsoda? - kérdezték egyszerre.

- A papír ami a nadrágomba volt, hol van?? - emeltem fel a hangom. - Niall!! - ordítottam.

- Nyugodj meg Louis, szerintem csak álmodtál, nem volt a zsebedben semmi. - nyugtatott barátom.

Egyre dühösebb lettem, mi az hogy nincs meg, biztos nem álmodtam. Fel akartam állni de Liam visszanyomott az ágyra.

- Nem kellhetsz még fel, szétszakadhat a sebed! Pihenned kell, Louis.

- Mióta fekszem itt??

- Másfél hete...már majdnem lemondtak rólad, olyan sok vért vesztettél- hajtotta le Niall a fejét- de én tudtam hogy nem adod fel.

- Sajnálom a kirohanásom - motyogtam magam elé, mire mindketten megöleltek.

- Amint látom végre felébredt, ennek nagyon örülünk! - hallottam meg egy női hangot. Az ápolónő jött be, fiatal, szép és üde megjelenésű volt. Amikor az ember ránézett hirtelen minden boldogtalansága eltűnt. Odalépett mellém, kiszedte az infúziót megmérte a vérnyomásom és egyéb orvosi dolgokat végzett rajtam.

- Hogy érzi magát?

- Mindenem fáj, de amúgy jól vagyok! - mosolyogtam rá. - Mikor mehetek haza?

- A leletei jók, így három- négy napon belül haza is mehet, szigorúan ágynyugalomra van szüksége otthon is. Ha sokat mozog a seb szétnyílhat. Ezt vegye be, fájdalomcsillapító. Rendben akkor itt is hagyom magukat.

Még egy óra és a látogatási időnek vége- nézett barátaimra.

- Köszönjük! - mondták egyszerre.

Olyan gyorsan eltelt az idő, hogy szinte észre se vettem már menniük is kellet. Elköszöntem tőlük és alig vártam hogy hazamehessek.

Az ágyban feküdtem, nem tudtam aludni, a papíron járt az agyam, tényleg csak álmodtam volna? Nem az nem lehet, meg kell keresnem. Nagy nehezen ülő helyzetbe húztam magam és leraktam lábaim. Volt egy bot az ágy mellett- szerencsémre- rátámaszkodtam és elindultam a szekrény felé. Iszonyatos fájdalmak közepette oda slattyogtam. Kinyitottam, beletúrtam a nadrágba de semmi. Ekkor megláttam a telefonom. Kivettem és az visszasétáltam az ágyhoz. Leültem, bepötyögtem a billentyű záram kódját és láttam hogy több nem fogadott hívásom van. Nem ismertem a számít. Hosszas gondolkodás után feltárcsáztam. Kicsengett, vártam... éppen le akartam rakni amikor is egy ismerős hangot hallottam meg a telefonban. Beleszólt, lesokkoltam és egy darabig nem tudtam válaszolni. Erőt véve magamon beleszóltam.

- Harry? - suttogtam halkan. Nem tudtam mit mondjak, örültem is meg nem hogy hallom a hangját. Vívódtak bennem az érzések iránta. Miért? Miért nem tudok rá haragudni??  Gondolatmenetem egyetlen szóval szakította meg.

- S..s..segíts... - majd elhalkult minden.

- Harry? Mi a baj? Hallasz engem? - kérdeztem kétségbeesve, de a vonal túloldalán csend honolt...